Felettem mindig süt a nap!

Gyerekkoromban sokszor hallottam az idősektől,hogy :"Ennek így kellett történnie"vagy "Ez így van jól,nem tehetsz ellene semmit sem" ill. "Ez így volt megírva !"Akkoriban bosszantottak ezek a mondatok,de most már belátom,hogy van bent igazság!Minden úgy van jól,ahogy van!
2017.Január.
Megkezdtük az új évet,s minden ment a régi kerékvágásban.Egészen 3.-áig,mikor délután közölték velem telefonon,hogy holnaptól nem kell bemennem melózni.Rosszul esett!Kezdtem már beilleszkedni,terveim voltak és dec.-től ismét aláírtam egy évet.Hamar letelt! :) Nem akarom részletezni,de fájó szívvel hagytam ott a Városgondnokságot.Nem unatkoztam itthon,hisz' mindig van mit tenni a ház körül vagy bent.Szinte mindennap kellett mennem valahova,zajlottak az események.Volt bent rossz is és jó is.Mintha megérezték volna,hogy nem mentem dolgozni.
Sajnos pénteken a kisebbik lányom telefonált a suliból,hogy nagyon fáj és görcsöl a hasa.

 Péntek 13-a,szakad a hó,de kit érdekel.Irány Sz-hely.Szegény Dóra már alig tudott kiegyenesedni,nagyon fájt a hasa.Kórház fele vettem az irányt,ahol átestünk a rutinvizsgálatokon.
Vakbél gyanúval indultunk,ám az ultrahang ezt megcáfolta.
Hál' Isten!Maradt a vesekő,melyből a végén homok lett.Egy hetet bent fogták a kórházban.'mely minket szülőket (szerintem)jobban megviselt,mint a beteget.
A gyerekek könnyebben átvészelik,alkalmazkodnak és nem paráznak.Telefon legyen(vagy tablet)wifi és térerő!
A többi már jön magától.Jó kezekben volt,hiszen Bazsó Dóra volt a kezelőorvosa.(Magyarszecsőd),jó szobatársai voltak,s szinte mindennap belefutottunk ismerősbe!Így már kicsit megnyugodtam és bátrabban hagytam ott.Jó volt menni látogatni azt a gyereket,aki még soha nem volt távol tőlünk,de rossz volt,amikor ott kellett hagyni és még az ajtóból utánunk nézett!De mind ez meg sem közelíti azt a fájdalmat,amit akkor láttunk,mikor felértünk a gyerekosztályra.Szemközt voltak a daganatos gyerekek.Kicsik,nagyobbak és a szülők.
Némelyik kint futkározott a folyosón,nevetgéltek,beszélgettek egymással.A szülők arcát maszk fedte el,de a szemük sok mindent elárult.Nem hittem volna,hogy ennyire tudok örülni annak,hogy a lányomnak "csak" vesehomokja van!Hiába öleljük,óvjuk széltől,
esőtől,van amikor tehetetlenek vagyunk.És talán ez a legrosszabb,mikor nem tudunk segíteni.
Csak ott állunk bambán és várunk az orvosra,a csodára,de mindenképp' a jóra.

A kép illusztráció

Tegnap láttam egy filmet,amely arról szólt,hogy kutyákat visznek be a daganatos(rákos)betegekhez.
Gyerekek,felnőttek egyaránt felüdülnek és csillog a szemük,mikor odamegy hozzájuk az eb és megsimogathatják.Kimutatták az orvosok,hogy sokat segít a gyógyulásban és könnyebben vészelik át a nehéz napokat.
Állítólag az orvosokra és az ápolókra is pozitívan hat,mikor meglátják a kutyákat a folyosón.Szerintem néhány embertársunknak is be kellene menni és néhány órát eltölteni a betegek közt.Sokat változna a szemlélet és a hozzáállás!Jobban tudnánk örülni az apró(bb) dolgoknak és nem csak az örökös sárba tiprás,birtoklási vágy lenne a szemünk előtt!
Szóval,igaz hogy jelenleg nincs állásom,de majd lesz.El tudtam menni a lányom után a kórházba,s itthon is ment a meló ezerrel.Lányomat közben kiengedték a kórházból,de gondolatban még sokszor ott járok.Azon az osztályon,ahol maszkot hordanak a felnőttek is.És azóta nekem nem ízetlen az ebéd,mindig süt a nap és nem fáj semmim sem !